Egy különleges helyzetben történt meghallgatásról

A meghallgatás csodákra képes; ezt már azóta tudom, hogy megismerkedtem a kapcsolódó neveléssel, illetve azon belül is a páros meghallgatás eszközével. Nemrég azonban rájöttem arra is, hogy úgy is meg lehet valakit hallgatni, hogy az a valaki nem is tud róla...

Az van, hogy én egy olyan munkahelyen dolgozom, ahova naponta több panasz és közérdekű bejelentés érkezik, amit a kollégáimnak ki kell vizsgálniuk. Én az ilyen kivizsgálásokban nem szoktam részt venni, csak akkor, ha éppen a kollégáimat panaszolják be, hogy nem végezték alaposan a munkájukat. 

Volt egy közérdekű bejelentőnk, problémásnak lett titulálva. Amikor "csak" a beadványait olvastam, én magam is hajlottam afelé, hogy ez azért túlzás, amit csinál. Mindenki mellette állt, minden bejelentését kivizsgálták, több hatóság is eljárt már az ügyében, de Ő nem tágított. Persze nem volt elégedett a kivizsgálásokkal, így eljutott hozzám is az ügye, és pár olyan információ is a bejelentőről, ami már más színben tüntette fel Őt a szememben. Részleteket nem írok, de annyit igen, hogy amikor megtudtam, mit kellett átélnie, teljesen máshogyan néztem erre az egészre. 

Megírtam a választ a bejelentésére, kicsit igaza is volt, de alapvetően azt állapítottam meg, hogy a kollégáink jó munkát végeztek. Figyelmeztettek, hogy ha ott lesz a levélen a telefonszámom, fel fog hívni, és akkor jó ideig nem szabadulok. Így is lett. Felhívott, megköszönte a levelet, aztán elkezdte a mondanivalóját. Én meg csak hallgattam. Nem szóltam bele, nem szakítottam félbe, hagytam, hogy mondja, amit akar. Kb. 5 perc után már Ő maga mondta el nekem, mit élt át, amit persze én már tudtam róla, és csak annyit mondtam: "őszintén sajnálom". Kb. 25 perc után tudtam először megszólalni, és akkor is azért, mert ismét megemlített egy olyan dolgot, ami a jogszabályaink szerint közérdekű bejelentésnek minősül, így fel kellett vennem erről jegyzőkönyvet, nincs mit tenni, ez a szabály. Szóval kérdezgettem, aztán elköszöntünk, de úgy, hogy megköszönte, hogy emberségesen bántam vele... én, aki egy szót sem szóltam, csak hallgattam.

Másnap én hívtam fel, mert nem írtam fel minden adatot, amit a jegyzőkönyv szerint kellett volna. Miután tisztáztuk a dolgok hivatalos részét, ismét mesélésbe kezdett. Megint tartott kb. 25 percig a "beszélgetés", amikor én semmi mást nem tettem, csak hallgattam. És én tényleg meghallgattam Őt. Megtehettem volna, hogy mást csinálok, közben elintézek egy csomó dolgot, vagy netezek, de nem tettem, mert tudtam, hogy erre van szüksége. A "beszélgetés" végén megint csupa kedves dolgot mondott rólam, a hozzáállásomról, az emberségemről. Aztán elköszöntünk. És azóta sem hallottam róla. Az új panaszát kivizsgáltam, megint azt állapítottam meg, hogy a panasz nem alapos, és ezt meg is írtam neki, de ezután már nem hívott fel.

Mindezeket azért írtam le, hogy megmutassam, milyen különleges helyzetekben is van helye a meghallgatásnak, és hogy én magam is emlékezzek arra, milyen sokat adhatunk valakinek azzal, hogy ráfigyelve meghallgatjuk.

Ennél a bejegyzésnél linkeltem be cikkeket a páros meghallgatásról.

Zsombor és a "rossz színű" busz

Ez egy régebbi történet, de megosztom most Veletek. Eredetileg úgy terveztem, hogy még az ünnepek előtt megírom ezt a bejegyzést, mert talán jól jött volna egy ilyen történet a karácsonyi ajándékmizéria idején, de sajnos nem jutottam el odáig, hogy befejezzem. De nem baj, mert jönnek majd még szülinapok, névnapok, amikor eszetekbe juthat, hogy mi hogyan jártunk, amikor a két fiúnk nem ugyanolyan színű buszt kapott a nagyszülőktől.  

Elöljáróban annyit, hogy azt az eszközt, ami ennek a történetnek a középpontja, úgy hívják, hogy "sírás meghallgatása". 

És akkor lássuk a medvét:

November végén elmentünk a Férjemmel Balatonkenesére. A Fiúkra a szüleim vigyáztak itt, nálunk. Még indulás előtt történt mindaz, amit most le fogok írni. 

Mivel november elején volt Zsombor névnapja, hoztak ajándékokat is a szüleim. Az a szokás nálunk, hogy ha az egyikük kap ajándékot, kap a másik is. (Nem tudom, jó-e, de most nincs is kedvem és időm ezen gondolkodni.) A szüleim a legjobb szándékkal vettek két, típusra ugyanolyan, színre különböző buszt a Fiúknak. Amikor Zsombor (3) meglátta, hogy nem ugyanolyat kapott, mint Máté (5), egyből kitört belőle a sírás. Nem mérgelődött, csapkodott vagy dühöngött, csak hátravetette a fejét és sírt. Felvettem az ölembe, és semmi mást nem csináltam, csak kedvesen és szelíden vigasztaltam: "Semmi baj, itt van anya!" Ő meg persze csak sírt, és mondogatta, hogy "nem tetszik az a busz", "olyat akarok, mint a tesóé". 

Tudtam, hogy igazából nem az a baj, hogy más színű a busz, hanem hogy tudja, el fogok, fogunk menni itthonról és neki a nagyszüleivel kell maradnia. Én már tudom, hogy ilyenkor csak az segít, ha hagyunk neki időt arra, hogy kiadja magából azt a sok rossz érzést, ami bántja. Ilyenkor hiába próbálkozunk azzal, hogy eltereljük a figyelmét. Lehet, hogy fél percre sikerül, de utána újra kezdődik a sírás, mert ilyenkor ő sírni szeretne. 

Abban a szerencsés helyzetben van Zsombor, hogy már sokkal tudatosabb vagyok "sírástémában". Tudom, hogy a sírás valójában nem egy rossz dolog, ahogyan a hiszti sem az. És tudom azt is, hogy ha figyelemmel és szeretettel tudjuk meghallgatni a gyermekeinket, akkor nagyon sokat segítünk nekik. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden sírást meg tudok, és meg kell hallgatnunk. Jó lenne, ha meg lehetne, de néha nekem sem megy. Sőt, vannak időszakok, amikor inkább nem megy, mint megy. Ilyenkor bizony az van emögött, hogy én is kifogytam, nekem is szükségem van arra, hogy meghallgassanak, hogy én is ki tudjam adni magamból a sok rossz érzést, élményt. Mert csak akkor tudok ott lenni, ha én magam is jól vagyok. 

De hogyan is végződött a történet? 

Hát úgy, hogy Zsombor sírt legalább 20 percen keresztül, és én ezalatt végig az ölemben fogtam, mondtam neki, hogy "itt van anya", "semmi baj". Nem akartam megoldani a dolgot, nem akartam elterelni a figyelmét. Igyekeztem a szüleimet és a Férjemet is kizárni, mert Ők, illetve főleg a szüleim próbálták észérvekkel meggyőzni Zsombort, ami ilyenkor nem szokott működni. Végül Zsombor abbahagyta a sírást, megnyugodott, elvonult a szobájukba, hogy játsszon egyet az új busszal.

A sírás meghallgatásáról itt és itt olvashattok.

Olvasgassátok...

...Zsuzsi, Ildi és Dóri oldalát, mert szuper ötletekkel és gondolatébresztőkkel gazdagodtok majd! 

Nem

Egy pár nappal ezelőtt szembejött velem a facebook-on egy cikk, mely arról szólt, hogy Tom Hanks a "nem" szónak köszönheti a sikerét. Ha így van, ha nem, - mármint itt a cikk valóságtartalmára gondolok, nem arra, hogy sikeres-e Tom Hanks -, az biztos, hogy a "nem" szó valóban csodákra képes. 

A kapcsolódó nevelésnek az az eszköze, amiről most - a páros meghallgatás és a játékos meghallgatás után harmadikként - írni szeretnék, az a határszabás. Én azt gondolom, és azt hiszem, ezzel egyetértetek Ti is, hogy kellenek a határok, de azt is tudjuk, hogy nem mindegy, hogy ezt a határt hogyan szabjuk meg. Ha szeretettel és határozottan, az szuper, ha kiabálva és testi erőnket kihasználva, az nem. Én is tudom ezt nagyon jól, de ez nem azt jelenti, hogy nem szoktam kiabálni. Erről a szomszédainkat nyugodtan megkérdezhetitek... És azt is be kell vallanom, hogy régebben sajnos előfordult, hogy odacsaptam Máté fenekére, amikor a viselkedése miatt úrrá lett rajtam a tehetetlenség érzése. Utána persze mindig iszonyú bűntudatom volt, mert sosem lett jobb tőle a helyzet... sőt, merem állítani, sokkal-sokkal rosszabb lett. Minden egyes ilyen alkalom után láttam a Nagyfiam szemében egy mérhetetlen szomorúságot, hiszen az a valaki bántotta, akiben Ő vakon megbízott. Nekem is szörnyű érzéseim voltak utána: utáltam magamat azért, amit tettem, és hogy ide süllyedtem. Mert hát ugye megfogadtam, hogy én aztán sose csinálok ilyet, és tessék, ezt sem tudtam megcsinálni.* És ahogy lenni szokott, utána mindig túlkompenzáltam a Nagyfiamat, így akartam tőle bocsánatot kérni és kapni, és ha nem kaptam azt meg, akkor meg nagyon elkeseredtem, és újra nem tudtam az az anyuka lenni, aki szerettem volna... Azt hiszem, mondanom sem kell, teljes volt a káosz. 

Mindig azt hittem, hogy határt csak szigorúan, hangosan, fenyegetve, büntetést kilátásba helyezve vagy büntetve lehet szabni. Pedig nem! Nem kell más hozzá, csak határozottság, szeretet, és sok-sok türelem, mert sokszor a határszabást nagy kiborulás követi, és ebben csak akkor tudunk mi, szülők a gyerekeinknek segíteni, ha mi is jól vagyunk.   

Szóval használjuk bátran a "nem" szót úgy, hogy közben mondjunk "nem"-et a manipulációra, fenyegetésre, testi erőfölényünk használatára.

És ha nem megy, mert előfordul, hogy nem megy, akkor a saját példám miatt javaslom azt, hogy próbáljunk meg megbocsátani magunknak, és azon dolgozni, hogy legközelebb máshogyan oldjuk meg. Ehhez ad sok segítséget ez a cikk.

* Egyszer majd írok erről a "nekem ez sem megy" dologról is.

"Anya, itt maradsz Velünk?"

Mivel a Srácok már nagyobbacskák (5 és 3 évesek), sokszor berakom Őket a kádba, és egyedül pancsiznak.* Ezt az időt sokszor semmittevéssel, máskor a káosz felszámolásával töltöm. Azért itt jegyezném meg, hogy a semmittevés sokszor a lelki káosz felszámolásának egy tökéletes módja, és hogy egyébként az szokott lenni, hogy amikor a mosogatógépet vagy a mosógépet szedem ki, akkor a Srácok szépen nyugodtan játszanak a kádban, nincs veszekedés, de amint leülök, hogy elolvassam az e-mailjeimet, és csupa olyan dolgot tegyek, ami feltölt, akkor egyből elkezdenek veszekedni. 

Tegnap épp azt terveztem, hogy folytatom az oktatóképzéses anyagok olvasását, amikor elkezdték a balhét. A Férjemnek persze épp halaszthatatlan dolga támadt,** úgyhogy Ő nem volt bevethető. 

Fogalmazgattam azokat a mondatokat, amikkel leüvöltöm a gyermekeim és a Férjem fejét, de aztán ebből csak annyi lett, hogy bementem a fürdőszobába, és megkértem a Fiúkat, hogy hagyják abba. És mindezt sikerült teljesen elfogadható hangszínben és hangnemben közölnöm Velük. Erre Máté (5 éves) rám nézett, és megszólalt: "Anya, itt maradsz Velünk?". Semmi, de tényleg semmi kedvem nem volt, ezért azt mondtam, hogy nem és kimentem, de a másodperc töredéke alatt eljutott az agyamig, hogy ha most játszom velük 5 percet, akkor utána könnyebben szabadulok. Bocs, a megfogalmazásért, de így éreztem és így is van. 

Mivel mostanában szeretnek ijesztgetőset játszani, gondoltam, játszom velük egy kicsit. Szóval miután közöltem, hogy nem maradok, kimentem és behúztam magam mögött az ajtót, majd hirtelen visszamentem, és azt mondtam nagyobb hangon, hogy "Bu". Erre hatalmas kacagás tört ki belőlük, én meg újra kimentem, majd újra be, és megint jött a "Bu". Mivel a fürdőszobánkba két ajtón is be lehet menni, most a másik oldalról támadtam. Megint nagy kacagás volt, és ez így ment pár percig, de közben azzal is szembesülnöm kellett, hogy felfegyverkeztek vízipisztolyokkal, és mikor én beléptem, Ők lelocsoltak. Az elsőnél valószínűleg nagyon nagy lehetett a meglepetés az arcomon, mert akkorát nevettek, hogy csak na. :) Így játszottunk kb. 3-4 percet, majd mondtam az utolsónál, nem felháborodva, nem félve attól, hogy "jaj, úgyis jön majd a hiszti, hogy de mééééég", hanem nagyon nagy szeretettel, de határozottan, hogy most ennyi volt, mennem kell teát főzni és kicsit olvasni. A válasz pedig ez volt: "oké, anya!"

Utána szépen játszottak együtt, nem balhéztak, sőt, össze is fogtak, és sunyin, elcsenve a kendőinket, kiszaladtak a fürdőszobából be a szobájukba hangos kacagás kíséretében. Ezt azért nem szeretem, mert a beszálláskor még nem áll a víz a fürdőszobában, így nem csúsznak el, kiszálláskor viszont már úszik a fürdőszoba, de csak megálltam előttük, derékra tett kézzel, túljátszva a mérges anyukát, azt mondtam, hogy "ejnye-bejnye, irgum-burgum". Ezen is kacagtak, igaz, a Férjem belerondított egy kicsit a sztoriba, de hát mit csináljunk, biztosan feszült volt, mert Király Gábor utoljára lépett pályára. :) 

Utána jó hangulatban telt az este, még társasoztunk is. Sőt, a Fiúk minden unszolás, könyörgés nélkül mentek el aludni.

Hatalmas sikernek érzem ám ezt. 
Méghozzá azért, mert én azt gondoltam, hogy soha nem lehetek majd oktató, hiszen nem alkalmazom a játékos meghallgatás eszközét, mert bennem nincs meg a játékért felelős gén. És láss csodát, ez a gén pótolható, a játék szeretete tanulható. 

Köszi Zsuzsi! Sosem felejtem el, amikor azt mondtad nekem, hogy "Én látom benned a játékosságot!"

* Ezzel kapcsolatban két dolgot kell bevallanom: 

1. Sokszor nem is én rakom be Őket, hanem egyedül oldják meg ezt.

2. Felelőtlennek tartanak emiatt páran, de nem igazán csak egy kicsit érdekel.

** Tudtátok, hogy a tegnapi meccsen lépett utoljára pályára Király Gábor??? Én megtudtam.

Bocsánatkérés és egy kis játék

Kint voltam a konyhában, éppen szilvás pitét sütöttem. A Srácok mondták, hogy pancsizni akarnak, úgyhogy Ők meg bent öltöztek a fürdőszobában. Mivel már nagyok, le tudnak öltözni egyedül, be tudnak mászni, megengedik a vizet is, így nem volt ott mellettük, nem gondoltam, hogy baj lehet. Egyszer csak hallom, hogy Zsombor (3 éves) elkezd sírni, de nem azzal a "szekál a tesóm, gyere!" sírással, hanem azzal a tipikus "nagyon fáj" sírással. Már rohantam, mikor hallottam, hogy csapódik egy ajtó, mire Zsombor még jobban sírt. Mire beértem, az ajtó már nyitva volt, Zsombi mutatta a kis kezét. Én nagyon rákiabáltam Mátéra (5 éves), mert igen, van olyan, hogy hiába ismerek egy csomó eszközt, és hiába tudom, hogy ilyenek megtörténnek, és nincs baj, lekapcsol az agyam reálisan gondolkodó része, és kiabálok. Máté bement a szobájukba, én vigasztaltam Zsombit. Zsombival az ölemben még bementem Mátéhoz, hogy elmondjam neki, ezért kérem, hogy figyeljenek az ajtóval, ne csapkodják egymás előtt, mert ilyenek történnek. Máté sírdogált, mondta, hogy nem látta, hogy ott van a keze, de én még mérges voltam, és kimentem. Kint a konyhában lenyugtattam magamat, és visszamentem hozzá. Szelíden megöleltem, ölembe vettem, ránéztem, és bocsánatot kértem tőle a kiabálás miatt és elmagyaráztam neki, hogy nagyon megijedtem, és ijedtemben nem tudtam gondolkodni, ezért kiabáltam. Visszaölelt és azt mondta, hogy semmi baj, nem haragszik, és hogy higgyem el, nem akarta, mert nem látta, hogy ott van Zsombi keze. Együtt bementünk a fürdőszobába, betettem mindkettőjüket a kádba, még egy kicsit ottmaradtam, aztán visszamentem a konyhába. Hallom, hogy Máté azt mondja, hogy "ne haragudj, Zsombi!". Hát én nagyon megörültem. Mert bár tudom, hogy nem direkt csinálta, Ő is tudja ezt, sajnálta a tesóját, és ezért bocsánatot kért tőle. Hallottam, hogy kakaót főznek, úgyhogy bementem, hogy én is kérek, de csak akkor, ha lehet bele kérni tepertőt és sült krumplit is, meg egy kis sampont. Nagyot nevettek, és örömmel elkészítették, együtt! Utána már ki is akartak szállni, először Zsombit vettem ki, aztán Mátét. Máté belém kapaszkodott, és azt mondta, "imádlak, anya!"

Nem mindig sikerül jól reagálnunk, mert az ijedelem, vagy egy régi - akár általunk nem is tudott - emlék előhoz belőlünk olyan zsigeri reakciókat, amelyek miatt nem tudunk racionálisan gondolkodni, és ennek megfelelően cselekedni. De ha utána azt tudjuk mondani, hogy "bocs, hibáztam", és még egy kis játékkal mind túl tudunk lendülni a nehéz szituáción, mert bizony nekem is nagyon jót tett, hogy utána mókáztunk egy kicsit, akkor mindenki jól tudja magát érezni.

Kérdések, amelyek megfogalmazódnak bennem a bloggal kapcsolatban

Annyi mindenről szeretnék és tudnék is itt írni. Hogy mi változott meg az életünkben, mióta van nekem a kapcsolódó nevelés. De nem tudom, hogy kezdjem, nem tudom, merjek-e egyből leírni olyan nehéz témákat, amelyek hosszú ideig keserítették meg az életemet, és amelyek úgy tűnik, kezdenek oldódni. Kicsit az van bennem, hogy ha nagyon kiadom magamat, akkor sokan fejvesztve menekülnek majd innen, és akkor miattam fognak lemaradni valami nagyon jó dologról. Hogy úgy járnak a kapcsolódó neveléssel, mint mondjuk én jártam a hordozással. Hogy volt pár anyuka, aki annyira nyomult, annyira hangoztatta, hogy a hordozás az egyetlen megoldás a csodás szülő-gyerek kapcsolatra, hogy én meg persze totál bepánikoltam, amikor nekem nem ment, és el is hittem, hogy szar anya vagyok, mert nem hordozok. Azóta persze árnyaltabb lett a kép, és tudom azt is, hogy igazából velem (is) volt a baj, mert én voltam akkor annyira szarul, hogy tulajdonképpen mindent magamra vettem, és ami nem ment, arról nem azt gondoltam, hogy "jól van, oké, mi nem leszünk hordozós család", hanem azt, hogy "nekem ez sem megy". A lényeg a "sem"-ben van. Azért is agyalok, mert ugye itt van rögtön egy olyan csodálatos dolog, amit a világba kiáltanék, na de az nem megy anélkül, hogy ne írnám le azt, hogy mi volt ezelőtt. Mert itt én vállaltam a nevemet, és mi van, ha ismerős olvassa? És mondjuk elmondja valakinek? És mondjuk megítélnek? Jujjj, ha csak belegondolok, nagyon rossz érzések fognak el, és rázom kezem, lábam. Félek, hogy nem azt látják majd, hogy hová jutottam, hanem hogy honnan indultam. Hogy egyáltalán miféle ember képes olyat érezni, amit én éreztem. És hogy már ezért elpártolnak majd, hogy nekem olyan ember ne osztogasson tanácsot, aki lelkileg ennyire gáz. Pedig a lényeg az lenne, hogy egy ennyire gáz dologra is van megoldás, pl. az, hogy van valaki, aki meghallgat, akinek elmondhatom, mi bánt, akinek nyugodtan elsírhatok mindent; ha úgy van, dühönghetek, kiabálhatok, csapkodhatok párnával, és az a valaki még mindig ott lesz, és tudni fogja, hogy én valami nagyon nagy dolgot teszek most magamért és a családomért, meg mondjuk a világért is, mert senkit se fogok ledudálni az úton csak azért, mert egy kicsit közelebb jött hozzám, mint mondjuk én azt jónak láttam. :) Ez az eszköz pedig nem más, mint a páros meghallgatás. A páros meghallgatás a kapcsolódó nevelés egyik pillére és eszköze, mely komolyan mondom, csodákra képes!!!

Magáról az eszközről itt és itt olvashattok.