A meghallgatás csodákra képes; ezt már azóta tudom, hogy megismerkedtem a kapcsolódó neveléssel, illetve azon belül is a páros meghallgatás eszközével. Nemrég azonban rájöttem arra is, hogy úgy is meg lehet valakit hallgatni, hogy az a valaki nem is tud róla...
Az van, hogy én egy olyan munkahelyen dolgozom, ahova naponta több panasz és közérdekű bejelentés érkezik, amit a kollégáimnak ki kell vizsgálniuk. Én az ilyen kivizsgálásokban nem szoktam részt venni, csak akkor, ha éppen a kollégáimat panaszolják be, hogy nem végezték alaposan a munkájukat.
Volt egy közérdekű bejelentőnk, problémásnak lett titulálva. Amikor "csak" a beadványait olvastam, én magam is hajlottam afelé, hogy ez azért túlzás, amit csinál. Mindenki mellette állt, minden bejelentését kivizsgálták, több hatóság is eljárt már az ügyében, de Ő nem tágított. Persze nem volt elégedett a kivizsgálásokkal, így eljutott hozzám is az ügye, és pár olyan információ is a bejelentőről, ami már más színben tüntette fel Őt a szememben. Részleteket nem írok, de annyit igen, hogy amikor megtudtam, mit kellett átélnie, teljesen máshogyan néztem erre az egészre.
Megírtam a választ a bejelentésére, kicsit igaza is volt, de alapvetően azt állapítottam meg, hogy a kollégáink jó munkát végeztek. Figyelmeztettek, hogy ha ott lesz a levélen a telefonszámom, fel fog hívni, és akkor jó ideig nem szabadulok. Így is lett. Felhívott, megköszönte a levelet, aztán elkezdte a mondanivalóját. Én meg csak hallgattam. Nem szóltam bele, nem szakítottam félbe, hagytam, hogy mondja, amit akar. Kb. 5 perc után már Ő maga mondta el nekem, mit élt át, amit persze én már tudtam róla, és csak annyit mondtam: "őszintén sajnálom". Kb. 25 perc után tudtam először megszólalni, és akkor is azért, mert ismét megemlített egy olyan dolgot, ami a jogszabályaink szerint közérdekű bejelentésnek minősül, így fel kellett vennem erről jegyzőkönyvet, nincs mit tenni, ez a szabály. Szóval kérdezgettem, aztán elköszöntünk, de úgy, hogy megköszönte, hogy emberségesen bántam vele... én, aki egy szót sem szóltam, csak hallgattam.
Másnap én hívtam fel, mert nem írtam fel minden adatot, amit a jegyzőkönyv szerint kellett volna. Miután tisztáztuk a dolgok hivatalos részét, ismét mesélésbe kezdett. Megint tartott kb. 25 percig a "beszélgetés", amikor én semmi mást nem tettem, csak hallgattam. És én tényleg meghallgattam Őt. Megtehettem volna, hogy mást csinálok, közben elintézek egy csomó dolgot, vagy netezek, de nem tettem, mert tudtam, hogy erre van szüksége. A "beszélgetés" végén megint csupa kedves dolgot mondott rólam, a hozzáállásomról, az emberségemről. Aztán elköszöntünk. És azóta sem hallottam róla. Az új panaszát kivizsgáltam, megint azt állapítottam meg, hogy a panasz nem alapos, és ezt meg is írtam neki, de ezután már nem hívott fel.
Mindezeket azért írtam le, hogy megmutassam, milyen különleges helyzetekben is van helye a meghallgatásnak, és hogy én magam is emlékezzek arra, milyen sokat adhatunk valakinek azzal, hogy ráfigyelve meghallgatjuk.
Ennél a bejegyzésnél linkeltem be cikkeket a páros meghallgatásról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése