Zsombor és a "rossz színű" busz

Ez egy régebbi történet, de megosztom most Veletek. Eredetileg úgy terveztem, hogy még az ünnepek előtt megírom ezt a bejegyzést, mert talán jól jött volna egy ilyen történet a karácsonyi ajándékmizéria idején, de sajnos nem jutottam el odáig, hogy befejezzem. De nem baj, mert jönnek majd még szülinapok, névnapok, amikor eszetekbe juthat, hogy mi hogyan jártunk, amikor a két fiúnk nem ugyanolyan színű buszt kapott a nagyszülőktől.  

Elöljáróban annyit, hogy azt az eszközt, ami ennek a történetnek a középpontja, úgy hívják, hogy "sírás meghallgatása". 

És akkor lássuk a medvét:

November végén elmentünk a Férjemmel Balatonkenesére. A Fiúkra a szüleim vigyáztak itt, nálunk. Még indulás előtt történt mindaz, amit most le fogok írni. 

Mivel november elején volt Zsombor névnapja, hoztak ajándékokat is a szüleim. Az a szokás nálunk, hogy ha az egyikük kap ajándékot, kap a másik is. (Nem tudom, jó-e, de most nincs is kedvem és időm ezen gondolkodni.) A szüleim a legjobb szándékkal vettek két, típusra ugyanolyan, színre különböző buszt a Fiúknak. Amikor Zsombor (3) meglátta, hogy nem ugyanolyat kapott, mint Máté (5), egyből kitört belőle a sírás. Nem mérgelődött, csapkodott vagy dühöngött, csak hátravetette a fejét és sírt. Felvettem az ölembe, és semmi mást nem csináltam, csak kedvesen és szelíden vigasztaltam: "Semmi baj, itt van anya!" Ő meg persze csak sírt, és mondogatta, hogy "nem tetszik az a busz", "olyat akarok, mint a tesóé". 

Tudtam, hogy igazából nem az a baj, hogy más színű a busz, hanem hogy tudja, el fogok, fogunk menni itthonról és neki a nagyszüleivel kell maradnia. Én már tudom, hogy ilyenkor csak az segít, ha hagyunk neki időt arra, hogy kiadja magából azt a sok rossz érzést, ami bántja. Ilyenkor hiába próbálkozunk azzal, hogy eltereljük a figyelmét. Lehet, hogy fél percre sikerül, de utána újra kezdődik a sírás, mert ilyenkor ő sírni szeretne. 

Abban a szerencsés helyzetben van Zsombor, hogy már sokkal tudatosabb vagyok "sírástémában". Tudom, hogy a sírás valójában nem egy rossz dolog, ahogyan a hiszti sem az. És tudom azt is, hogy ha figyelemmel és szeretettel tudjuk meghallgatni a gyermekeinket, akkor nagyon sokat segítünk nekik. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden sírást meg tudok, és meg kell hallgatnunk. Jó lenne, ha meg lehetne, de néha nekem sem megy. Sőt, vannak időszakok, amikor inkább nem megy, mint megy. Ilyenkor bizony az van emögött, hogy én is kifogytam, nekem is szükségem van arra, hogy meghallgassanak, hogy én is ki tudjam adni magamból a sok rossz érzést, élményt. Mert csak akkor tudok ott lenni, ha én magam is jól vagyok. 

De hogyan is végződött a történet? 

Hát úgy, hogy Zsombor sírt legalább 20 percen keresztül, és én ezalatt végig az ölemben fogtam, mondtam neki, hogy "itt van anya", "semmi baj". Nem akartam megoldani a dolgot, nem akartam elterelni a figyelmét. Igyekeztem a szüleimet és a Férjemet is kizárni, mert Ők, illetve főleg a szüleim próbálták észérvekkel meggyőzni Zsombort, ami ilyenkor nem szokott működni. Végül Zsombor abbahagyta a sírást, megnyugodott, elvonult a szobájukba, hogy játsszon egyet az új busszal.

A sírás meghallgatásáról itt és itt olvashattok.