Ééééés... tartottunk gyerekidőt! :)

Bizony, igen, tartottunk gyerekidőt.

Miután szombaton ide leírtam, mennyire nem szeretek játszani, és hogy mennyire nehezen megy a gyerekidőzés nekem, meg vasárnap délután kávéztam egyet egy barátnőmmel és meghallgatóztam a meghallgató párommal, hétfőn, mikor Máté (majdnem 6) betegség miatt itthon maradt, több etapban is gyerekidőztünk. Vagyis most nagyot mondtam, mert ez úgy pontos, hogy egy konkrét gyerekidő volt, a többi alkalommal meg nem volt óra, meg kimondva, hogy ez most az, de a szabályokat betartottam. Igazából az egész napunk nagyon szépen telt. Együttműködve, beszélgetve, kapcsolódva töltöttük el a napot. Volt benne összebújós mesenézés, teregetés kint az erkélyen, memóriajáték. Az igazi gyerekidő története pedig az, hogy főzés közben odajött hozzám, és kérdezte, hogy főzhet-e Ő is. Én meg kaptam az alkalmon és mondtam neki, hogy persze, és akkor most mindent kérhet, amit csak akar. Ő kért, én adtam, Ő kutyult, én meg nem mondtam, mit hogyan csináljon, csak figyeltem, mennyire élvezi, ahogyan változik a massza színe egy-egy hozzávalótól, és hogy milyen ügyesen szűri le az elkészült "ételt" a szűrőn keresztül. Amikor mondtam neki, hogy most ennyi volt, akkor annyit mondott, hogy okés, csak még ne borítsam ki az elkészült ételt. Én ennek nagy-nagy örömmel tettem eleget. 

A tanulság számomra az, hogy ha beszélünk vagy írunk a nehéz érzéseinkről, és ezáltal megszabadulunk azoktól, meg még van egy kis saját időnk a feltöltődésre, akkor minden könnyebben megy. Tudunk kapcsolódni, és még akár gyerekidőzni is. :)

Énidőm, gyerekidő

A nagy csendet egy vallomással töröm meg.

Nem szeretek játszani, nagyon nem. A kapcsolódó nevelés eszköztárából (gyerekidő, páros meghallgatás, sírás meghallgatása, nevetés meghallgatása, határszabás + támogató csoport) a gyerekidőzés és a játékos meghallgatás megy a legkevésbé. A játékos meghallgatás még csak-csak, de a másiktól nagyon viszketek. Ezt majd el is viszem meghallgatásba, de most még annyi minden van ez előtt, ami úgy érzem, nem tűr halasztást, hogy először azokat szeretném "kisöpörni" magamból.

Szóval nem szeretek játszani, nehezen veszem magam rá a gyerekidőre, noha tudom és látom, hogy aranyat ér. Például Zsombinak most nagyon jót tenne a napi 10 perc gyerekidőzés; hiszem és tudom, hogy egy hét, és totál rendbe jönne. Csak hát ugye nem szeretek játszani. És ahogy ezen agyaltam itt nagy csendes magányomban, rájöttem valamire. Tegnap este - miután úúúúúltra hülye anya voltam, és kiabálva könyörögtem 10 perc csendért* - megkértem a férjemet, hogy ma délelőtt vigye el a gyerekeket valahová, mert szeretnék egyedül lenni a saját lakásomban és azt csinálni, amit én szeretnék anélkül, hogy bárki másra figyelnem kellene vagy bárki más igényeit ki kellene elégítenem. Csak én és a Subscribe meg a főzés, meg a konyhapult letakarítása, meg a teregetés.** Én akartam lenni a saját életem főnöke, csak egy délelőttre. És miután kivadultam magam a Subscribe-ra, és csendben szeleteltem a zöldségeket, leesett, hogy én most ugyanarra vágytam, mint a gyerekidőben a gyerekek. Hogy akár csak napi 10 percben azt csináljanak, amit szeretnének anélkül, hogy figyelemmel kellene lenniük bármi másra.*** Ez egy olyan alapvető igény (jog?), ami egyszerűen kell. Nekünk, szülőknek, és a gyerekeknek is. Eddig is tudtam, mert tapasztaltam, hogy nagyon hasznos a gyerekidő, de most ez a felismerés nekem nagyon kellett, hogy átlendítsen a "gyerekidőholtponton". 

* Hmmmm, kiabálni a csendért... :(

**Könyvet is olvasnék, de esküszöm, tegnap és ma is arra vágytam a leginkább, hogy nyugalomban és békességben rendet tegyek magunk körül, mert ez már az a szint, ami engem is zavar.

*** Saját maguk és a velük gyerekidőző testi épségére persze igen.