birkózás

Mostanában sokszor érzem, hogy mennyire jó kis történeteim vannak, és hogy majd ezt is meg azt is le kell ide írnom, aztán persze sosem veszem rá magamat, mert akkor abban a pillanatban nem tudom leírni, és hát utána meg van minden más... De ma olyan nap van, hogy írok. 

Békésen üldögéltem a kanapén, bambultam ki a fejemből, olvasgattam blogokat a neten, Máté és Zsombor meg persze egyből körém telepedett, és ott piszkálták egymást és engem sem hagytak békén. Bújtak, de durván, ugráltak a hátamon, meglöktek, pedig én nagyon vágytam volna egy kis nyugira... Először elkezdtem ellenkezni, hogy miért nem hagynak nekem nyugtot, miért nem mennek be a szobájukba és játszanak ott, miért kell engem bántani, piszkálni, lökdösni. Szerintem ilyen mini, egyszemélyes meghallgatást nyomtam ott, ami tök jó fordulatot hozott, de az is kellett persze, hogy az én kitartó Mátém ne adja fel a piszkálást! :) 

Szóval továbbra is rajtam csüngtek, és Máté egyszer csak hátulról megnyalt. Én meg elkezdtem grimaszolni, először komolyan, mert nem tetszett, hogy megnyalt, és még mondogattam, hogy fúj, aztán mikor láttam, hogy kacag rajta, akkor gondoltam, beleállok a dologba. És kezdetét vette az a játék, hogy Ő nagyon próbál megnyalni, én nagyon ellenkezek, egymásnak feszülünk, kicsit birkózunk is, és közben nagyokat nevetünk. Elég sokáig játszottuk ezt, aztán beállt hozzánk Zsombor (5) is, de akkor már nem ezt játszottuk. Áttelepedtünk az ágyra, és Zsombor javaslatára olyat játszottunk, hogy Zsombor az én cicám, akivel alszunk, és közben Máté megpróbálja elvenni tőlem, én meg nem hagyom, ők meg közben harcolnak. Igazándiból ebben a játékban én már csak mint felvigyázó vettem részt, mármint inkább egymással birkóztak meg gyúrták egymást, nekem annyi volt a szerepem, hogy figyeljem, le ne essenek az ágyról, vagy tompítsak egy-két helyzetet. Meg persze volt, hogy volt "feladatom". Az egyik például az volt, hogy meghaltam, és hiányzik a cicám, és sírok utána, meg keresem. Nem lepődtem meg, hogy Zsombor ezt kérte, mert mostanában többször mondta a semmiből, hogy nem akarja, hogy meghaljak, meg hogy fél, hogy meghalok. 

Szuperül eljátszottunk így, persze voltak kicsit neccesebb helyzetek, amit rossz volt látni, de igazából kevés ilyen volt. Zsombor kéri többször Mátét, hogy verekedjenek, ami igazából birkózás, és szerintem az van mögötte, hogy Zsombor élvezi, hogy van ereje már, és szembe tud szállni Mátéval, méltó ellenfele lett, erősödik, kiáll magáért. Máté ezt nagyon szereti, és én látom rajta, mennyit változott. Persze most is be tud durvulni, de már nem annyira, és jó ideje az van, hogy megöleli és megpuszilja Zsombit, ha valami nem úgy sikerül, és Zsombornak fáj valami. És rengetegszer látom azt is, hogy csak úgy a semmiből odamegy hozzá, hóna alá kapja, megöleli, megpuszilja, és azt mondja neki, hogy "nagyon szeretlek, Tesó", "nekem van a legjobb tesóm".

Örömség van, na! :)

"Anya, kiadom a feszültséget!"

Nem titkolom, hogy nem vagyok most épp túl jó kapcsolódós anyuka. 

De erre a "történetre" nagyon büszke vagyok.

Mátéval (6,5 éves) egyik este elkezdtünk birkózni. Vagyis inkább verekedni. Vagyis nem is velem kezdte.

Ez az egész úgy kezdődött, hogy Máté valamiért elkezdte szekálni Zsombit (4,5 éves), ami először csúfolódásban merült ki, aztán fizikai bántásba fordult át elég hamar. A férjem észrevette, és nagyon ügyesen átvette Zsombi "helyét", Máté pedig nem kímélte az apukáját. Mikor már láttam, hogy Bandinak eléri Máté az ingerküszöbét, akkor finoman próbáltam jelezni a férjemnek, hogy ne engedje Máténak ezt vagy azt, ha neki nem jó,  mert akkor nem érünk célt, de sajnos nem nagyon tudott jól határt szabni Máténak. A férjem kezdte mondani Máténak a szentbeszédet a bedurvulásról, és bár én tudtam, hogy a férjemnek igaza van a saját szemszögéből, azt is tudtam, hogy nem használ a szentbeszéd, és hogy épp attól gyógyul Máté, hogy beleadja magát a helyzetbe. Úgyhogy valahogy (nem emlékszem pontosan, mert 1 hete történt) átvettem a férjem helyét, amire persze jött a férjem részéről az aggódás, hogy "ne hagyd neki", mire én meg annyit mondtam, hogy "vigyázok magamra, ne aggódjon!" Mikor már nekem is kezdte elérni azt a bizonyos pontot Máté, mondtam neki, hogy az egyik flakont ütögesse. Arra figyeltem, hogy ne hagyjam magára, ezért én fogtam a flakont meg a párnát, amit el kellett találnia. Ez persze elég hangos volt, és a férjemnek ez nem tetszett, de az jött ki akkor belőlem, hogy "de ki kell adnia magából a feszültséget!" Na, erre Máté ezt szépen átvette, és ahogy ütögette a flakont, úgy mondta, hogy "kiadom a feszültséget." Ez így ment 5 percig, aztán elmentünk aludni.

Zsombor hamar elaludt, utána egyből át is másztam Máté mellé. És akkor Máté megkérdezte, hogy elmondhat-e nekem egy titkot, és én mondtam, hogy igen. És akkor elmesélte, hogy ő soha nem tudná megmondani ezt Zsombornak, de hogy ő nem szereti Zsombort, mert azt érzi, hogy mi csak Zsombort szeretjük, őt pedig nem, és hogy minden sokkal jobb volt, amikor Zsombor még nem élt velünk, és jobb lenne, ha nem lenne itt velünk. (Azt, hogy mit éreztem, majd később kifejtem.) Szóval mondtam neki, hogy sajnálom, hogy így érzi magát Zsombor miatt, de ő már mindig itt lesz velünk, és hogy Őt is nagyon szeretjük, és azt kérdeztem meg tőle, hogy hogyan tudnék segíteni neki, hogy ezt elhiggye. Azt mondta, hogy egyszer csak neki adjak jégkrémet, Zsombinak pedig ne. Erre mondtam neki, hogy én ezt nem tudom megtenni Zsomborral, mert gondoljon bele, neki az mennyire rosszul esne. Erre azt mondta, hogy rendben, akkor legyen az, hogy ő kap jégkrémet, Zsombi meg valamilyen másik édességet, mondjuk cukrot. Én erre azt mondtam, hogy szerintem én ezt sem tudom megtenni Zsombival, Ő pedig annyit mondott, hogy oké. 

Tudom, hogy nem "klasszikus" kapcsolódós történet ez, de engem nagyon megérintett az, hogy ha a feszültséget kiadja magából valaki, mennyire meg tud nyílni. 

És hát az én érzéseim: nagyon rossz volt ezt hallani, hogy így érzi magát Máté, és persze kerestem az okokat, hol rontottuk el, elrontottuk-e egyáltalán. Az is eszembe jutott, hogy Máté tényleg sokkal kisimultabb, nyugodtabb, ha valamilyen oknál fogva Zsombor nincs itthon, és csak mi vagyunk vele. Tudom a megoldást is, gyerekidő. Na ja, lesz is majd, de most nem megy. Aztán az is eszembe jutott, hogy talán az én hibám. Hogy én egy dolgot tudtam mindig, hogy ha lesz, akkor tuti két gyerek lesz minimum, mert nem akarom, hogy annyira rosszul érezze magát a gyerekem, mint én, aki egyke vagyok. És persze előjött, hogy mi van, ha ő tök jól lett volna egyedül, ha neki az lett volna az útja, de én ráerőltettem az én vágyaimat, sőt akaratomat. Hiszen nemcsak lett tesója, de nagyon hamar. Aztán beszélgettem erről pár emberrel, és akkor az is jött, hogy nem is Zsombort nem szereti, hanem a helyzetet, hogy nem csak Ő van. És hogy nem tudok már azon változtatni, hogy én ezt vagy azt akartam, és emiatt lett ez vagy az, mert ez a szitu már adott, úgyhogy ebből kell valamit kihozni. Szóval kellenek helyzetek, amikor csak Ő van. Bingo, gyerekidő. És az is eszembe jutott, hogy bár sokszor mondom el neki, mennyire szeretem, de tényleg többször van olyan is, hogy mondom Zsombornak, hogy szeretlek, és azt Máténak, hogy téged is. És hogy talán nem azt kellene mondani, hogy "is", hiszen az mindig valamihez viszonyítást jelent, és hát másodlagosságot fejez ki, ami miatt meg lehet nem ér semmit. Aztán meg az is bennem van, lehet tényleg Zsombort nem szereti. Mert Zsombor totál az ellentettje neki. És ki akar minden nap szembesülni azzal, hogy valaki abban jó, amiben ő maga nem, hogy valakinek valami megy, ami neki nem. Szóval sok dolgunk van mostanában...

Eldőltünk

Mátéban (6 éves) rengeteg a feszültség egy jó ideje. Hirtelen felcsattan, egyből üt, kiabál mindenkivel, káromkodik. Úgy tudnám leginkább leírni az állapotát, hogy "ugrásra készen áll és azonnal lecsap." :(
Tudom, hogy rengeteg feszültség van benne, és azt is tudom, hogy ezen sokat segít(ene), ha birkózok(nék) vele. Az apukájával is sokat gyúrják egymást, de velem is kell ilyen, tudom én. Viszont nem igazán vagyok jól mostanában (milyen érdekes, hogy a gyerek se, ugye?), ezért nagyon nehezen tudok vele kapcsolódni.
Kedvenc Rékám tartott előadást a nevetve nevelés témájában, és ott kaptam egy kis erőt, löketet. Azt tudtam, hogy egy előadás nem lesz elég most nekem, hogy nekiálljak birkózni, de azért valamit tudtam kezdeni több kialakult helyzettel, és az egyik ilyet most le is írom.

Az ágyon ültem, Máté épp nekem ugrott hátulról és felkapaszkodott a nyakamba. Nem esett jól, de hamar túltettem magam rajta (érzékeny vagyok most a legapróbb bántásokra is, és mindegy, kitől jön), és rájöttem, hogy nagy jajgatások és erőlködések közepette eljátszom, hogy eldőlök, mert nem bírok ekkora terhet cipelni a nyakamon. Ez persze nagyon tetszett neki, és ismétlést kért, én pedig boldogan eleget tettem neki. Amikor már éreztem, hogy nem bírom tovább, akkor mondtam neki, hogy most ennyit bírtam, de majd még fogunk ilyet játszani. 

Nagyon jó volt. Én jól éreztem magam és jó volt Őt közel tudni magamhoz. Meg büszkeség is van bennem, hogy nemet tudtam mondani akkor, amikor már nehéz volt nekem ez a szituáció és nem vártam addig, ameddig már nem tudtam volna békességgel abbahagyni a játékot.

Ééééés... tartottunk gyerekidőt! :)

Bizony, igen, tartottunk gyerekidőt.

Miután szombaton ide leírtam, mennyire nem szeretek játszani, és hogy mennyire nehezen megy a gyerekidőzés nekem, meg vasárnap délután kávéztam egyet egy barátnőmmel és meghallgatóztam a meghallgató párommal, hétfőn, mikor Máté (majdnem 6) betegség miatt itthon maradt, több etapban is gyerekidőztünk. Vagyis most nagyot mondtam, mert ez úgy pontos, hogy egy konkrét gyerekidő volt, a többi alkalommal meg nem volt óra, meg kimondva, hogy ez most az, de a szabályokat betartottam. Igazából az egész napunk nagyon szépen telt. Együttműködve, beszélgetve, kapcsolódva töltöttük el a napot. Volt benne összebújós mesenézés, teregetés kint az erkélyen, memóriajáték. Az igazi gyerekidő története pedig az, hogy főzés közben odajött hozzám, és kérdezte, hogy főzhet-e Ő is. Én meg kaptam az alkalmon és mondtam neki, hogy persze, és akkor most mindent kérhet, amit csak akar. Ő kért, én adtam, Ő kutyult, én meg nem mondtam, mit hogyan csináljon, csak figyeltem, mennyire élvezi, ahogyan változik a massza színe egy-egy hozzávalótól, és hogy milyen ügyesen szűri le az elkészült "ételt" a szűrőn keresztül. Amikor mondtam neki, hogy most ennyi volt, akkor annyit mondott, hogy okés, csak még ne borítsam ki az elkészült ételt. Én ennek nagy-nagy örömmel tettem eleget. 

A tanulság számomra az, hogy ha beszélünk vagy írunk a nehéz érzéseinkről, és ezáltal megszabadulunk azoktól, meg még van egy kis saját időnk a feltöltődésre, akkor minden könnyebben megy. Tudunk kapcsolódni, és még akár gyerekidőzni is. :)

Énidőm, gyerekidő

A nagy csendet egy vallomással töröm meg.

Nem szeretek játszani, nagyon nem. A kapcsolódó nevelés eszköztárából (gyerekidő, páros meghallgatás, sírás meghallgatása, nevetés meghallgatása, határszabás + támogató csoport) a gyerekidőzés és a játékos meghallgatás megy a legkevésbé. A játékos meghallgatás még csak-csak, de a másiktól nagyon viszketek. Ezt majd el is viszem meghallgatásba, de most még annyi minden van ez előtt, ami úgy érzem, nem tűr halasztást, hogy először azokat szeretném "kisöpörni" magamból.

Szóval nem szeretek játszani, nehezen veszem magam rá a gyerekidőre, noha tudom és látom, hogy aranyat ér. Például Zsombinak most nagyon jót tenne a napi 10 perc gyerekidőzés; hiszem és tudom, hogy egy hét, és totál rendbe jönne. Csak hát ugye nem szeretek játszani. És ahogy ezen agyaltam itt nagy csendes magányomban, rájöttem valamire. Tegnap este - miután úúúúúltra hülye anya voltam, és kiabálva könyörögtem 10 perc csendért* - megkértem a férjemet, hogy ma délelőtt vigye el a gyerekeket valahová, mert szeretnék egyedül lenni a saját lakásomban és azt csinálni, amit én szeretnék anélkül, hogy bárki másra figyelnem kellene vagy bárki más igényeit ki kellene elégítenem. Csak én és a Subscribe meg a főzés, meg a konyhapult letakarítása, meg a teregetés.** Én akartam lenni a saját életem főnöke, csak egy délelőttre. És miután kivadultam magam a Subscribe-ra, és csendben szeleteltem a zöldségeket, leesett, hogy én most ugyanarra vágytam, mint a gyerekidőben a gyerekek. Hogy akár csak napi 10 percben azt csináljanak, amit szeretnének anélkül, hogy figyelemmel kellene lenniük bármi másra.*** Ez egy olyan alapvető igény (jog?), ami egyszerűen kell. Nekünk, szülőknek, és a gyerekeknek is. Eddig is tudtam, mert tapasztaltam, hogy nagyon hasznos a gyerekidő, de most ez a felismerés nekem nagyon kellett, hogy átlendítsen a "gyerekidőholtponton". 

* Hmmmm, kiabálni a csendért... :(

**Könyvet is olvasnék, de esküszöm, tegnap és ma is arra vágytam a leginkább, hogy nyugalomban és békességben rendet tegyek magunk körül, mert ez már az a szint, ami engem is zavar.

*** Saját maguk és a velük gyerekidőző testi épségére persze igen.

Egy jó és egy rossz dolog

Amikor találkozunk a "kapcsolódósokkal" vagy akár a támogató csoport tagjaival, mindig azzal kezdünk, hogy mondunk egy jó dolgot. Így érkezünk meg a csoportba. Ezt nagyon klassz dolognak tartom, és át akartam ültetni a családunk mindennapjaiba is. Ezt úgy kezdtem el, hogy az egyik vacsoránál, amikor már mindenki tök hülye volt (a gyerekek percenként felugráltak és ha a ketchup-öt a majonézre tettük rá, akkor az volt a baj, ha mellé, akkor meg az, a szülők meg persze kiabáltak, és olyanokkal fenyegetőztek, hogy "ha még egyszer felállsz, nincs vacsora"), bedobtam, hogy akkor mindenki mondjon egy jó dolgot, ami aznap vele történt. Először nem értették, hogy mit is akarok, ezért én kezdtem, és mondtam valamit, ami jó volt aznap. Ez elég volt, hogy eltereljem a figyelmüket az adott helyzetről, és elkezdték mesélni a napjukat. Aztán eszembe jutott, hogy kibővíteném ezt azzal, hogy nem csak jó dolgot kell mondani, hanem először egy dolgot, történést, ami rossz volt, és utána egyet, ami jó. És ez azóta így működik. Azért most írom meg, mert ez eddig is jól működött, de tegnap este jöttem rá, mennyire jó is ez. Ugyanis Máté (5,5) a mamáékkal töltött napot este lefekvéskor úgy mesélte el, hogy mondta, hogy mi volt a rossz és mondta, hogy mi volt a jó. Legalább 3-3 dolgot említett, és nekem ebből nagyon szépen kirajzolódott a napjuk. Mert volt az Anyukám által elmesélt verzió: voltak a Dunánál, és Máté először ellenkezett, hogy lemenjen a stégre, aztán végül csak lement. És volt a Máté-féle verzió az "egy jó és egy rossz" játékkal: hogy az volt rossz a napban, hogy nem akart közel menni a Dunához, mert félt, hogy beleesik, és az volt a jó, hogy a Duna melletti sétálgatás után rátaláltak egy tök jó játszótérre. Próbáljátok ki, ha gondoljátok! 

Zsombor nem akar bölcsibe menni

Az előző bejegyzésemben meséltem arról, hogy pár napig nem voltam itthon, és arról is, hogy Zsombor (3) pont ez alatt az idő alatt volt beteg. Hétfőn érkeztem haza, és mivel még nem volt százszázalékos, úgy döntöttem, maradunk itthon még két napot pihenni, töltődni, kapcsolódni. Azt hiszem, kihoztuk magunkból a maximumot. 

Csütörtök reggel felkeltünk, elkezdtünk öltözni, erre Zsombor megkérdezte, hogy "én is megyek bölcsibe?", és amikor azt mondtam, hogy "igen", elkezdett sírni. Folyamatosan azt mondta, hogy Ő nem akar bölcsibe menni, aztán meg már csak annyit, hogy nem.

Ezalatt azért én szépen öltöztettem, néha felvettem, megölelgettem, nyugtatgattam, aztán meg letettem, mert készülnünk kellett nekünk, többieknek is. Már a cipő-sapka-sál-kabát-kesztyű résznél jártunk, de még mindig sírt, és persze egyiket sem akarta felvenni. Mivel már sírt egy ideje, arra gondoltam, megpróbálom játékosan kizökkenteni ebből az állapotából. Elkezdtem ráadni a család összes többi tagjának a sapkáját, és közben kérdeztem tőle, hogy "ez a Tiéd?", és amikor mondta, hogy "nem", akkor én nagyokat néztem, csóváltam a fejemet, értetlenkedtem, hogy ez meg hogy lehet. Ezen már mosolygott. Mikor kifogytam a sapkákból, újra elkezdett sírni, úgyhogy jöhettek a cipők: Apa 41-es bakancsa, Anya 38-as bakancsa, Apa papucsa. Ezen is nagyokat mosolygott. 

Végül persze megtaláltuk a saját sapkáját és cipőjét, és bár még sírdogált kicsit, mire elindultunk a metró felé, már nyoma sem volt a rosszkedvének, mosolyogva sétált mellettem.