Az előző bejegyzésemben meséltem arról, hogy pár napig nem voltam itthon, és arról is, hogy Zsombor (3) pont ez alatt az idő alatt volt beteg. Hétfőn érkeztem haza, és mivel még nem volt százszázalékos, úgy döntöttem, maradunk itthon még két napot pihenni, töltődni, kapcsolódni. Azt hiszem, kihoztuk magunkból a maximumot.
Csütörtök reggel felkeltünk, elkezdtünk öltözni, erre Zsombor megkérdezte, hogy "én is megyek bölcsibe?", és amikor azt mondtam, hogy "igen", elkezdett sírni. Folyamatosan azt mondta, hogy Ő nem akar bölcsibe menni, aztán meg már csak annyit, hogy nem.
Ezalatt azért én szépen öltöztettem, néha felvettem, megölelgettem, nyugtatgattam, aztán meg letettem, mert készülnünk kellett nekünk, többieknek is. Már a cipő-sapka-sál-kabát-kesztyű résznél jártunk, de még mindig sírt, és persze egyiket sem akarta felvenni. Mivel már sírt egy ideje, arra gondoltam, megpróbálom játékosan kizökkenteni ebből az állapotából. Elkezdtem ráadni a család összes többi tagjának a sapkáját, és közben kérdeztem tőle, hogy "ez a Tiéd?", és amikor mondta, hogy "nem", akkor én nagyokat néztem, csóváltam a fejemet, értetlenkedtem, hogy ez meg hogy lehet. Ezen már mosolygott. Mikor kifogytam a sapkákból, újra elkezdett sírni, úgyhogy jöhettek a cipők: Apa 41-es bakancsa, Anya 38-as bakancsa, Apa papucsa. Ezen is nagyokat mosolygott.
Végül persze megtaláltuk a saját sapkáját és cipőjét, és bár még sírdogált kicsit, mire elindultunk a metró felé, már nyoma sem volt a rosszkedvének, mosolyogva sétált mellettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése