Eldőltünk

Mátéban (6 éves) rengeteg a feszültség egy jó ideje. Hirtelen felcsattan, egyből üt, kiabál mindenkivel, káromkodik. Úgy tudnám leginkább leírni az állapotát, hogy "ugrásra készen áll és azonnal lecsap." :(
Tudom, hogy rengeteg feszültség van benne, és azt is tudom, hogy ezen sokat segít(ene), ha birkózok(nék) vele. Az apukájával is sokat gyúrják egymást, de velem is kell ilyen, tudom én. Viszont nem igazán vagyok jól mostanában (milyen érdekes, hogy a gyerek se, ugye?), ezért nagyon nehezen tudok vele kapcsolódni.
Kedvenc Rékám tartott előadást a nevetve nevelés témájában, és ott kaptam egy kis erőt, löketet. Azt tudtam, hogy egy előadás nem lesz elég most nekem, hogy nekiálljak birkózni, de azért valamit tudtam kezdeni több kialakult helyzettel, és az egyik ilyet most le is írom.

Az ágyon ültem, Máté épp nekem ugrott hátulról és felkapaszkodott a nyakamba. Nem esett jól, de hamar túltettem magam rajta (érzékeny vagyok most a legapróbb bántásokra is, és mindegy, kitől jön), és rájöttem, hogy nagy jajgatások és erőlködések közepette eljátszom, hogy eldőlök, mert nem bírok ekkora terhet cipelni a nyakamon. Ez persze nagyon tetszett neki, és ismétlést kért, én pedig boldogan eleget tettem neki. Amikor már éreztem, hogy nem bírom tovább, akkor mondtam neki, hogy most ennyit bírtam, de majd még fogunk ilyet játszani. 

Nagyon jó volt. Én jól éreztem magam és jó volt Őt közel tudni magamhoz. Meg büszkeség is van bennem, hogy nemet tudtam mondani akkor, amikor már nehéz volt nekem ez a szituáció és nem vártam addig, ameddig már nem tudtam volna békességgel abbahagyni a játékot.