"Anya, itt maradsz Velünk?"

Mivel a Srácok már nagyobbacskák (5 és 3 évesek), sokszor berakom Őket a kádba, és egyedül pancsiznak.* Ezt az időt sokszor semmittevéssel, máskor a káosz felszámolásával töltöm. Azért itt jegyezném meg, hogy a semmittevés sokszor a lelki káosz felszámolásának egy tökéletes módja, és hogy egyébként az szokott lenni, hogy amikor a mosogatógépet vagy a mosógépet szedem ki, akkor a Srácok szépen nyugodtan játszanak a kádban, nincs veszekedés, de amint leülök, hogy elolvassam az e-mailjeimet, és csupa olyan dolgot tegyek, ami feltölt, akkor egyből elkezdenek veszekedni. 

Tegnap épp azt terveztem, hogy folytatom az oktatóképzéses anyagok olvasását, amikor elkezdték a balhét. A Férjemnek persze épp halaszthatatlan dolga támadt,** úgyhogy Ő nem volt bevethető. 

Fogalmazgattam azokat a mondatokat, amikkel leüvöltöm a gyermekeim és a Férjem fejét, de aztán ebből csak annyi lett, hogy bementem a fürdőszobába, és megkértem a Fiúkat, hogy hagyják abba. És mindezt sikerült teljesen elfogadható hangszínben és hangnemben közölnöm Velük. Erre Máté (5 éves) rám nézett, és megszólalt: "Anya, itt maradsz Velünk?". Semmi, de tényleg semmi kedvem nem volt, ezért azt mondtam, hogy nem és kimentem, de a másodperc töredéke alatt eljutott az agyamig, hogy ha most játszom velük 5 percet, akkor utána könnyebben szabadulok. Bocs, a megfogalmazásért, de így éreztem és így is van. 

Mivel mostanában szeretnek ijesztgetőset játszani, gondoltam, játszom velük egy kicsit. Szóval miután közöltem, hogy nem maradok, kimentem és behúztam magam mögött az ajtót, majd hirtelen visszamentem, és azt mondtam nagyobb hangon, hogy "Bu". Erre hatalmas kacagás tört ki belőlük, én meg újra kimentem, majd újra be, és megint jött a "Bu". Mivel a fürdőszobánkba két ajtón is be lehet menni, most a másik oldalról támadtam. Megint nagy kacagás volt, és ez így ment pár percig, de közben azzal is szembesülnöm kellett, hogy felfegyverkeztek vízipisztolyokkal, és mikor én beléptem, Ők lelocsoltak. Az elsőnél valószínűleg nagyon nagy lehetett a meglepetés az arcomon, mert akkorát nevettek, hogy csak na. :) Így játszottunk kb. 3-4 percet, majd mondtam az utolsónál, nem felháborodva, nem félve attól, hogy "jaj, úgyis jön majd a hiszti, hogy de mééééég", hanem nagyon nagy szeretettel, de határozottan, hogy most ennyi volt, mennem kell teát főzni és kicsit olvasni. A válasz pedig ez volt: "oké, anya!"

Utána szépen játszottak együtt, nem balhéztak, sőt, össze is fogtak, és sunyin, elcsenve a kendőinket, kiszaladtak a fürdőszobából be a szobájukba hangos kacagás kíséretében. Ezt azért nem szeretem, mert a beszálláskor még nem áll a víz a fürdőszobában, így nem csúsznak el, kiszálláskor viszont már úszik a fürdőszoba, de csak megálltam előttük, derékra tett kézzel, túljátszva a mérges anyukát, azt mondtam, hogy "ejnye-bejnye, irgum-burgum". Ezen is kacagtak, igaz, a Férjem belerondított egy kicsit a sztoriba, de hát mit csináljunk, biztosan feszült volt, mert Király Gábor utoljára lépett pályára. :) 

Utána jó hangulatban telt az este, még társasoztunk is. Sőt, a Fiúk minden unszolás, könyörgés nélkül mentek el aludni.

Hatalmas sikernek érzem ám ezt. 
Méghozzá azért, mert én azt gondoltam, hogy soha nem lehetek majd oktató, hiszen nem alkalmazom a játékos meghallgatás eszközét, mert bennem nincs meg a játékért felelős gén. És láss csodát, ez a gén pótolható, a játék szeretete tanulható. 

Köszi Zsuzsi! Sosem felejtem el, amikor azt mondtad nekem, hogy "Én látom benned a játékosságot!"

* Ezzel kapcsolatban két dolgot kell bevallanom: 

1. Sokszor nem is én rakom be Őket, hanem egyedül oldják meg ezt.

2. Felelőtlennek tartanak emiatt páran, de nem igazán csak egy kicsit érdekel.

** Tudtátok, hogy a tegnapi meccsen lépett utoljára pályára Király Gábor??? Én megtudtam.