Bocsánatkérés és egy kis játék

Kint voltam a konyhában, éppen szilvás pitét sütöttem. A Srácok mondták, hogy pancsizni akarnak, úgyhogy Ők meg bent öltöztek a fürdőszobában. Mivel már nagyok, le tudnak öltözni egyedül, be tudnak mászni, megengedik a vizet is, így nem volt ott mellettük, nem gondoltam, hogy baj lehet. Egyszer csak hallom, hogy Zsombor (3 éves) elkezd sírni, de nem azzal a "szekál a tesóm, gyere!" sírással, hanem azzal a tipikus "nagyon fáj" sírással. Már rohantam, mikor hallottam, hogy csapódik egy ajtó, mire Zsombor még jobban sírt. Mire beértem, az ajtó már nyitva volt, Zsombi mutatta a kis kezét. Én nagyon rákiabáltam Mátéra (5 éves), mert igen, van olyan, hogy hiába ismerek egy csomó eszközt, és hiába tudom, hogy ilyenek megtörténnek, és nincs baj, lekapcsol az agyam reálisan gondolkodó része, és kiabálok. Máté bement a szobájukba, én vigasztaltam Zsombit. Zsombival az ölemben még bementem Mátéhoz, hogy elmondjam neki, ezért kérem, hogy figyeljenek az ajtóval, ne csapkodják egymás előtt, mert ilyenek történnek. Máté sírdogált, mondta, hogy nem látta, hogy ott van a keze, de én még mérges voltam, és kimentem. Kint a konyhában lenyugtattam magamat, és visszamentem hozzá. Szelíden megöleltem, ölembe vettem, ránéztem, és bocsánatot kértem tőle a kiabálás miatt és elmagyaráztam neki, hogy nagyon megijedtem, és ijedtemben nem tudtam gondolkodni, ezért kiabáltam. Visszaölelt és azt mondta, hogy semmi baj, nem haragszik, és hogy higgyem el, nem akarta, mert nem látta, hogy ott van Zsombi keze. Együtt bementünk a fürdőszobába, betettem mindkettőjüket a kádba, még egy kicsit ottmaradtam, aztán visszamentem a konyhába. Hallom, hogy Máté azt mondja, hogy "ne haragudj, Zsombi!". Hát én nagyon megörültem. Mert bár tudom, hogy nem direkt csinálta, Ő is tudja ezt, sajnálta a tesóját, és ezért bocsánatot kért tőle. Hallottam, hogy kakaót főznek, úgyhogy bementem, hogy én is kérek, de csak akkor, ha lehet bele kérni tepertőt és sült krumplit is, meg egy kis sampont. Nagyot nevettek, és örömmel elkészítették, együtt! Utána már ki is akartak szállni, először Zsombit vettem ki, aztán Mátét. Máté belém kapaszkodott, és azt mondta, "imádlak, anya!"

Nem mindig sikerül jól reagálnunk, mert az ijedelem, vagy egy régi - akár általunk nem is tudott - emlék előhoz belőlünk olyan zsigeri reakciókat, amelyek miatt nem tudunk racionálisan gondolkodni, és ennek megfelelően cselekedni. De ha utána azt tudjuk mondani, hogy "bocs, hibáztam", és még egy kis játékkal mind túl tudunk lendülni a nehéz szituáción, mert bizony nekem is nagyon jót tett, hogy utána mókáztunk egy kicsit, akkor mindenki jól tudja magát érezni.