Egy jó és egy rossz dolog

Amikor találkozunk a "kapcsolódósokkal" vagy akár a támogató csoport tagjaival, mindig azzal kezdünk, hogy mondunk egy jó dolgot. Így érkezünk meg a csoportba. Ezt nagyon klassz dolognak tartom, és át akartam ültetni a családunk mindennapjaiba is. Ezt úgy kezdtem el, hogy az egyik vacsoránál, amikor már mindenki tök hülye volt (a gyerekek percenként felugráltak és ha a ketchup-öt a majonézre tettük rá, akkor az volt a baj, ha mellé, akkor meg az, a szülők meg persze kiabáltak, és olyanokkal fenyegetőztek, hogy "ha még egyszer felállsz, nincs vacsora"), bedobtam, hogy akkor mindenki mondjon egy jó dolgot, ami aznap vele történt. Először nem értették, hogy mit is akarok, ezért én kezdtem, és mondtam valamit, ami jó volt aznap. Ez elég volt, hogy eltereljem a figyelmüket az adott helyzetről, és elkezdték mesélni a napjukat. Aztán eszembe jutott, hogy kibővíteném ezt azzal, hogy nem csak jó dolgot kell mondani, hanem először egy dolgot, történést, ami rossz volt, és utána egyet, ami jó. És ez azóta így működik. Azért most írom meg, mert ez eddig is jól működött, de tegnap este jöttem rá, mennyire jó is ez. Ugyanis Máté (5,5) a mamáékkal töltött napot este lefekvéskor úgy mesélte el, hogy mondta, hogy mi volt a rossz és mondta, hogy mi volt a jó. Legalább 3-3 dolgot említett, és nekem ebből nagyon szépen kirajzolódott a napjuk. Mert volt az Anyukám által elmesélt verzió: voltak a Dunánál, és Máté először ellenkezett, hogy lemenjen a stégre, aztán végül csak lement. És volt a Máté-féle verzió az "egy jó és egy rossz" játékkal: hogy az volt rossz a napban, hogy nem akart közel menni a Dunához, mert félt, hogy beleesik, és az volt a jó, hogy a Duna melletti sétálgatás után rátaláltak egy tök jó játszótérre. Próbáljátok ki, ha gondoljátok! 

Zsombor nem akar bölcsibe menni

Az előző bejegyzésemben meséltem arról, hogy pár napig nem voltam itthon, és arról is, hogy Zsombor (3) pont ez alatt az idő alatt volt beteg. Hétfőn érkeztem haza, és mivel még nem volt százszázalékos, úgy döntöttem, maradunk itthon még két napot pihenni, töltődni, kapcsolódni. Azt hiszem, kihoztuk magunkból a maximumot. 

Csütörtök reggel felkeltünk, elkezdtünk öltözni, erre Zsombor megkérdezte, hogy "én is megyek bölcsibe?", és amikor azt mondtam, hogy "igen", elkezdett sírni. Folyamatosan azt mondta, hogy Ő nem akar bölcsibe menni, aztán meg már csak annyit, hogy nem.

Ezalatt azért én szépen öltöztettem, néha felvettem, megölelgettem, nyugtatgattam, aztán meg letettem, mert készülnünk kellett nekünk, többieknek is. Már a cipő-sapka-sál-kabát-kesztyű résznél jártunk, de még mindig sírt, és persze egyiket sem akarta felvenni. Mivel már sírt egy ideje, arra gondoltam, megpróbálom játékosan kizökkenteni ebből az állapotából. Elkezdtem ráadni a család összes többi tagjának a sapkáját, és közben kérdeztem tőle, hogy "ez a Tiéd?", és amikor mondta, hogy "nem", akkor én nagyokat néztem, csóváltam a fejemet, értetlenkedtem, hogy ez meg hogy lehet. Ezen már mosolygott. Mikor kifogytam a sapkákból, újra elkezdett sírni, úgyhogy jöhettek a cipők: Apa 41-es bakancsa, Anya 38-as bakancsa, Apa papucsa. Ezen is nagyokat mosolygott. 

Végül persze megtaláltuk a saját sapkáját és cipőjét, és bár még sírdogált kicsit, mire elindultunk a metró felé, már nyoma sem volt a rosszkedvének, mosolyogva sétált mellettem.

Csendkirály

Három napot töltöttem Csehországban, ahol Zsuzsi, az oktatónk tartott 2 napos műhelymunkát csodás cseh családoknak. (Huh, ez de szép és teljesen véletlen volt.) Péntek reggel indulás után már jött az sms a Férjemtől, hogy Zsombor (3) belázasodott, így nem megy bölcsibe. Kicsit megijedtem, de végül is azzal nyugtattam magamat, hogy jön a hétvége, ráadásul ha lehet ilyet mondani, Zsombor nagyon "okos" beteg: rengeteget iszik olyankor, így általában könnyen túllendül a nehezén. A Férjem is mondta, hogy jókedélyű volt, játszott, sokat ivott, pedig 39,2 fokos lázas volt. És bár tudom, hogy a Férjem mindent szuperül megold (megbocsájtottam neki az epres cini minist is), sejtettem, hogy ha hazajövök, ki fognak borulni a gyerekek. Zsombor amiatt, hogy nem bújhatott oda hozzám betegen, Máté (5) pedig amiatt, mert pont csütörtökön, az indulásom előtti napon volt egy nagyon nagy balhé itthon, amit szörnyen kezeltem, és Máté nem tudott azon sírni és dühöngeni, hogy mennyire hülye voltam.

Hétfőn késő délután értem haza, minden szuperül ment. A Fiúk azt kérték, hadd jöjjön át egy barátjuk játszani, így míg én beszámoltam mindenről a Férjemnek, Ők szépen játszottak. Mikor elment a barát, jött a pancsizás, a meseolvasás és az alvás ideje. A pancsizás és a meseolvasás rendben ment, de alvásnál Máté amikor elment Zsombor ágya mellett, megütötte a tesóját. Nem mondtam semmit azon kívül, hogy ilyet ne csináljon, ezt is nyugodtan és szelíden. Lefeküdt az ágyába, majd azt mondta 2 perc múlva, hogy ki kell mennie pisilni, de én tudtam, hogy igazából megint bántani akarja a tesóját, mert akkor annak én határt fogok szabni és Ő meg ezen ki tud majd borulni. Szóval résen voltam, és igazam lett: amikor ment ki a szobából, megint bántani akarta a tesóját, de én felkészült voltam, és kivédtem. Persze akkor engem is bántani akart, de én védtem magamat. Kiment pisilni, és mikor jött vissza, újra próbálkozott és én újra kivédtem mindent, de ezeknél az eseteknél már nem szóltam semmit, csak kedvesen határt szabtam. 

Máté befeküdt az ágyába, és persze kiabált, mert ugrált, nem akart aludni, mire felvetettem, hogy játszunk csendkirályt. Belementek. Számoltam hát, hogy "egy, kettő, három", és utána persze mindig "véletlenül" megszólaltam... Volt olyan, hogy "cica ül az ágon", meg hogy suttogva mondtam, hogy "most úgysem fogok megszólalni", és olyan is, hogy suttogva kérdeztem magamtól, hogy "vajon fütyülni sem lehet?". Ezeken persze hatalmasakat kacagtak a Fiúk. Próbáltam fokozni, és olyat csináltam, hogy hangosan ásítottam, amire persze mondták, hogy veszítettem, én meg nagyon felháborodva kérdeztem, hogy "hát ezt sem lehet?" És mindig, mielőtt számoltam volna, nagyon bizonygattam, hogy "most már tényleg megtanultam a szabályt és biztosan nem fogom elrontani", de persze mindig elrontottam. Legalább 10 percig játszottuk ezt, és mikor már éreztem, hogy minden oké, tényleg csendben maradtam a számolás után. Persze Ők kérleltek, hogy játszunk még, de én mondtam, hogy majd holnap. Elfogadták. Sőt, Máté felült, odahúzott magához, mondta, hogy Ő most adni akar nekem puszit és nagyölelést, és közben a fülembe súgta, hogy nagyon hiányoztam neki. 

Mikor Zsombor elaludt, odafeküdtem Máté mellé, aki próbált még beszélgetni, de én már nagyon fáradt voltam, és nemet mondtam. Kicsit durcizott, de aztán persze odaadta a kezét és el is kezdte az ujjam kapargatását és együtt elaludtunk.

Büszke vagyok magamra és nagyon boldog is voltam akkor. Csak megy ez a játék... :)

Egy különleges helyzetben történt meghallgatásról

A meghallgatás csodákra képes; ezt már azóta tudom, hogy megismerkedtem a kapcsolódó neveléssel, illetve azon belül is a páros meghallgatás eszközével. Nemrég azonban rájöttem arra is, hogy úgy is meg lehet valakit hallgatni, hogy az a valaki nem is tud róla...

Az van, hogy én egy olyan munkahelyen dolgozom, ahova naponta több panasz és közérdekű bejelentés érkezik, amit a kollégáimnak ki kell vizsgálniuk. Én az ilyen kivizsgálásokban nem szoktam részt venni, csak akkor, ha éppen a kollégáimat panaszolják be, hogy nem végezték alaposan a munkájukat. 

Volt egy közérdekű bejelentőnk, problémásnak lett titulálva. Amikor "csak" a beadványait olvastam, én magam is hajlottam afelé, hogy ez azért túlzás, amit csinál. Mindenki mellette állt, minden bejelentését kivizsgálták, több hatóság is eljárt már az ügyében, de Ő nem tágított. Persze nem volt elégedett a kivizsgálásokkal, így eljutott hozzám is az ügye, és pár olyan információ is a bejelentőről, ami már más színben tüntette fel Őt a szememben. Részleteket nem írok, de annyit igen, hogy amikor megtudtam, mit kellett átélnie, teljesen máshogyan néztem erre az egészre. 

Megírtam a választ a bejelentésére, kicsit igaza is volt, de alapvetően azt állapítottam meg, hogy a kollégáink jó munkát végeztek. Figyelmeztettek, hogy ha ott lesz a levélen a telefonszámom, fel fog hívni, és akkor jó ideig nem szabadulok. Így is lett. Felhívott, megköszönte a levelet, aztán elkezdte a mondanivalóját. Én meg csak hallgattam. Nem szóltam bele, nem szakítottam félbe, hagytam, hogy mondja, amit akar. Kb. 5 perc után már Ő maga mondta el nekem, mit élt át, amit persze én már tudtam róla, és csak annyit mondtam: "őszintén sajnálom". Kb. 25 perc után tudtam először megszólalni, és akkor is azért, mert ismét megemlített egy olyan dolgot, ami a jogszabályaink szerint közérdekű bejelentésnek minősül, így fel kellett vennem erről jegyzőkönyvet, nincs mit tenni, ez a szabály. Szóval kérdezgettem, aztán elköszöntünk, de úgy, hogy megköszönte, hogy emberségesen bántam vele... én, aki egy szót sem szóltam, csak hallgattam.

Másnap én hívtam fel, mert nem írtam fel minden adatot, amit a jegyzőkönyv szerint kellett volna. Miután tisztáztuk a dolgok hivatalos részét, ismét mesélésbe kezdett. Megint tartott kb. 25 percig a "beszélgetés", amikor én semmi mást nem tettem, csak hallgattam. És én tényleg meghallgattam Őt. Megtehettem volna, hogy mást csinálok, közben elintézek egy csomó dolgot, vagy netezek, de nem tettem, mert tudtam, hogy erre van szüksége. A "beszélgetés" végén megint csupa kedves dolgot mondott rólam, a hozzáállásomról, az emberségemről. Aztán elköszöntünk. És azóta sem hallottam róla. Az új panaszát kivizsgáltam, megint azt állapítottam meg, hogy a panasz nem alapos, és ezt meg is írtam neki, de ezután már nem hívott fel.

Mindezeket azért írtam le, hogy megmutassam, milyen különleges helyzetekben is van helye a meghallgatásnak, és hogy én magam is emlékezzek arra, milyen sokat adhatunk valakinek azzal, hogy ráfigyelve meghallgatjuk.

Ennél a bejegyzésnél linkeltem be cikkeket a páros meghallgatásról.

Zsombor és a "rossz színű" busz

Ez egy régebbi történet, de megosztom most Veletek. Eredetileg úgy terveztem, hogy még az ünnepek előtt megírom ezt a bejegyzést, mert talán jól jött volna egy ilyen történet a karácsonyi ajándékmizéria idején, de sajnos nem jutottam el odáig, hogy befejezzem. De nem baj, mert jönnek majd még szülinapok, névnapok, amikor eszetekbe juthat, hogy mi hogyan jártunk, amikor a két fiúnk nem ugyanolyan színű buszt kapott a nagyszülőktől.  

Elöljáróban annyit, hogy azt az eszközt, ami ennek a történetnek a középpontja, úgy hívják, hogy "sírás meghallgatása". 

És akkor lássuk a medvét:

November végén elmentünk a Férjemmel Balatonkenesére. A Fiúkra a szüleim vigyáztak itt, nálunk. Még indulás előtt történt mindaz, amit most le fogok írni. 

Mivel november elején volt Zsombor névnapja, hoztak ajándékokat is a szüleim. Az a szokás nálunk, hogy ha az egyikük kap ajándékot, kap a másik is. (Nem tudom, jó-e, de most nincs is kedvem és időm ezen gondolkodni.) A szüleim a legjobb szándékkal vettek két, típusra ugyanolyan, színre különböző buszt a Fiúknak. Amikor Zsombor (3) meglátta, hogy nem ugyanolyat kapott, mint Máté (5), egyből kitört belőle a sírás. Nem mérgelődött, csapkodott vagy dühöngött, csak hátravetette a fejét és sírt. Felvettem az ölembe, és semmi mást nem csináltam, csak kedvesen és szelíden vigasztaltam: "Semmi baj, itt van anya!" Ő meg persze csak sírt, és mondogatta, hogy "nem tetszik az a busz", "olyat akarok, mint a tesóé". 

Tudtam, hogy igazából nem az a baj, hogy más színű a busz, hanem hogy tudja, el fogok, fogunk menni itthonról és neki a nagyszüleivel kell maradnia. Én már tudom, hogy ilyenkor csak az segít, ha hagyunk neki időt arra, hogy kiadja magából azt a sok rossz érzést, ami bántja. Ilyenkor hiába próbálkozunk azzal, hogy eltereljük a figyelmét. Lehet, hogy fél percre sikerül, de utána újra kezdődik a sírás, mert ilyenkor ő sírni szeretne. 

Abban a szerencsés helyzetben van Zsombor, hogy már sokkal tudatosabb vagyok "sírástémában". Tudom, hogy a sírás valójában nem egy rossz dolog, ahogyan a hiszti sem az. És tudom azt is, hogy ha figyelemmel és szeretettel tudjuk meghallgatni a gyermekeinket, akkor nagyon sokat segítünk nekik. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden sírást meg tudok, és meg kell hallgatnunk. Jó lenne, ha meg lehetne, de néha nekem sem megy. Sőt, vannak időszakok, amikor inkább nem megy, mint megy. Ilyenkor bizony az van emögött, hogy én is kifogytam, nekem is szükségem van arra, hogy meghallgassanak, hogy én is ki tudjam adni magamból a sok rossz érzést, élményt. Mert csak akkor tudok ott lenni, ha én magam is jól vagyok. 

De hogyan is végződött a történet? 

Hát úgy, hogy Zsombor sírt legalább 20 percen keresztül, és én ezalatt végig az ölemben fogtam, mondtam neki, hogy "itt van anya", "semmi baj". Nem akartam megoldani a dolgot, nem akartam elterelni a figyelmét. Igyekeztem a szüleimet és a Férjemet is kizárni, mert Ők, illetve főleg a szüleim próbálták észérvekkel meggyőzni Zsombort, ami ilyenkor nem szokott működni. Végül Zsombor abbahagyta a sírást, megnyugodott, elvonult a szobájukba, hogy játsszon egyet az új busszal.

A sírás meghallgatásáról itt és itt olvashattok.

Olvasgassátok...

...Zsuzsi, Ildi és Dóri oldalát, mert szuper ötletekkel és gondolatébresztőkkel gazdagodtok majd! 

Nem

Egy pár nappal ezelőtt szembejött velem a facebook-on egy cikk, mely arról szólt, hogy Tom Hanks a "nem" szónak köszönheti a sikerét. Ha így van, ha nem, - mármint itt a cikk valóságtartalmára gondolok, nem arra, hogy sikeres-e Tom Hanks -, az biztos, hogy a "nem" szó valóban csodákra képes. 

A kapcsolódó nevelésnek az az eszköze, amiről most - a páros meghallgatás és a játékos meghallgatás után harmadikként - írni szeretnék, az a határszabás. Én azt gondolom, és azt hiszem, ezzel egyetértetek Ti is, hogy kellenek a határok, de azt is tudjuk, hogy nem mindegy, hogy ezt a határt hogyan szabjuk meg. Ha szeretettel és határozottan, az szuper, ha kiabálva és testi erőnket kihasználva, az nem. Én is tudom ezt nagyon jól, de ez nem azt jelenti, hogy nem szoktam kiabálni. Erről a szomszédainkat nyugodtan megkérdezhetitek... És azt is be kell vallanom, hogy régebben sajnos előfordult, hogy odacsaptam Máté fenekére, amikor a viselkedése miatt úrrá lett rajtam a tehetetlenség érzése. Utána persze mindig iszonyú bűntudatom volt, mert sosem lett jobb tőle a helyzet... sőt, merem állítani, sokkal-sokkal rosszabb lett. Minden egyes ilyen alkalom után láttam a Nagyfiam szemében egy mérhetetlen szomorúságot, hiszen az a valaki bántotta, akiben Ő vakon megbízott. Nekem is szörnyű érzéseim voltak utána: utáltam magamat azért, amit tettem, és hogy ide süllyedtem. Mert hát ugye megfogadtam, hogy én aztán sose csinálok ilyet, és tessék, ezt sem tudtam megcsinálni.* És ahogy lenni szokott, utána mindig túlkompenzáltam a Nagyfiamat, így akartam tőle bocsánatot kérni és kapni, és ha nem kaptam azt meg, akkor meg nagyon elkeseredtem, és újra nem tudtam az az anyuka lenni, aki szerettem volna... Azt hiszem, mondanom sem kell, teljes volt a káosz. 

Mindig azt hittem, hogy határt csak szigorúan, hangosan, fenyegetve, büntetést kilátásba helyezve vagy büntetve lehet szabni. Pedig nem! Nem kell más hozzá, csak határozottság, szeretet, és sok-sok türelem, mert sokszor a határszabást nagy kiborulás követi, és ebben csak akkor tudunk mi, szülők a gyerekeinknek segíteni, ha mi is jól vagyunk.   

Szóval használjuk bátran a "nem" szót úgy, hogy közben mondjunk "nem"-et a manipulációra, fenyegetésre, testi erőfölényünk használatára.

És ha nem megy, mert előfordul, hogy nem megy, akkor a saját példám miatt javaslom azt, hogy próbáljunk meg megbocsátani magunknak, és azon dolgozni, hogy legközelebb máshogyan oldjuk meg. Ehhez ad sok segítséget ez a cikk.

* Egyszer majd írok erről a "nekem ez sem megy" dologról is.